Előzetesként két kis ízelítővel szolgálnék:

I.

"Egy pillanatra teljesen összekuszálódtak a gondolataim. Szinte könyörgő szemekkel bámultam Annára. Mohón lestem minden mozdulatát, kutattam az arca összes rezdülését. Mosolyogó szemekkel nézett rám, majd meleg kézfejét, az idegességtől verejtékező tenyerembe temette.

‒ Ne parázz már ennyire! ‒ kiáltotta kacagva. ‒ Belevaló csaj vagy, ne izgulj. Valójában, mitől félsz?

‒ Mitől, vagy kitől, már én sem tudom. ‒ grimaszoltam. ‒ Szerinted, helyes, amit teszek?

Anna finoman megrántotta a vállát, és fogalma sem volt róla mit is mondhatna már abban a percben.

‒ Szerinted, nem fogom megbánni? ‒ nyaggattam tovább.

‒ Fogalmam sincs. Annyi minden történt velünk az utóbbi néhány évben, hogy arra sem vennék mérget, hogy ezt a hatalmas adag kávét sem fogom megbánni, amit rögtön magamba töltök.

‒ Jaj, kösz. Tudtam, hogy a te józanlátásodra mindig számíthatok.

‒ Hölgyeim, ‒ lépett mellém a pincér ‒ hozhatok még valamit?

Egyszerre ráztuk a fejünket, majd követtük a szemünkkel, ahogy az alig harmincas, sportos pincérfiú megpördül előttünk, és a konyha felé indul.

‒ Hmm... ‒ Húzta össze a száját Anna. ‒ Ennek aztán klassz a feneke.

‒ Ugyan, menj már! ‒ legyintettem lemondóan. ‒ Mit tudom én már, négy gyerek után, hogy milyen egy igazán jó fenék! A sajátomról nem is beszélve.

Anna felnevetett, és szürcsölve tölteni kezdte magába a minimum három decis kávét.

‒ Ettől aztán pörögni fogsz egész éjjel. ‒ mosolyogtam rá cinkosan, és már láttam is magam előtt, hogy Anna mezítláb tántorog a táncparkett közepén hajnalok hajnalán.

‒ Az is a célom. Ez az első kimenőm, mióta Angelo megszületett, pedig már lassan egy éves lesz. El sem hiszem.

‒ Nem zavar, hogy Angelo a neve, mint az apjának?

‒ Áh, nem. Már nem izgat. ‒ legyintett Anna- ‒ Az jobban fáj, hogy olyan veszettül hasonlít rá. Akármikor ránézek, mintha az a szemét nézne vissza rám. Katasztrófa.

‒ Ismerős az érzés. ‒ helyeseltem, és amint az órámra pillantottam, kirázott a hideg. ‒ Hamarosan mennem kell. Menjek?!?!

‒ Figyelj rám, és idd a szavaim ‒ mosolygott Anna rendületlenül, de az volt a gyanúm, hogy csakis azért mosolyog olyan végeláthatatlanul, mert végre kiszabadult otthonról, és még csak akkor kezdte igazán felfogni milyen fantasztikus érzés is ez. ‒ A gyerekeidnek apa kell. Másrészről pedig, szingli mami akarsz lenni, négy gyerekkel a hónod alatt? Tudom, hogy egy bombázó vagy, de te sem fiatalodsz már. Lassan a lányaidat kell eladnod, és veled mi lesz?

‒ Nem adom őket senkinek, és együtt megöregszünk. ‒ nevettem.

‒ A négy boszorka, mi? Szép kis társaság lennétek. ‒ Anna hirtelen elkomorult, és abban a pillanatban éreztem, hogy tényleg csak az én érdekeimet tartja szem előtt. ‒ A gyerekek még kicsik. Sok volt nekik ez a négy év. Talán túl sok is. Viszont hamar kinövik, és nyoma sem marad semminek. Te már nagyobb szarban vagy. Vegyél egy nagy levegőt, lépj egy nagyot előre, és menj férjhez újra, harminchét évesen, négy lurkóval karöltve. Legyél igazán boldog, mert te aztán tényleg megérdemled.

Elmorzsoltam egy apró könnycseppet a szemem sarkában, végigsimítottam a hófehér kosztümömön, és határozottan felpattantam.

‒ Gyere, te banya, add férjhez ezt a vén gebét! ‒ kiáltottam Annára, aki lenyelte az utolsó korty kávéját is, és hirtelen csak annyit tudott kinyögni:

‒ Amen."